WcvZ116cYOqlO_Jg9c2aVSHqXvhhj6ptAeeepEjvjMw

Bikfic emlékére

Bikfic emlékére

 

   Úgy döntöttem, hogy ezeket a sorokat Bikfic emlékének szánom.

   Bikfic olyan nyuszi volt, akit csak szeretni lehetett. Olyan érzéseket kaptam tőle, melyeket gyakorta embertársaimtól nem kapok meg. Sosem volt mérges, néha volt izgatott vagy fáradt. Ha sokáig nem találkoztunk, akkor szomorú volt, és mikor újra látott engem, akkor nagy örömmel bújt hozzám. Néha sokat vártam az emberektől. Rájöttem, hogy nem érdemes. Magamat kell formálnom, és ha én nem tudok jól viselkedni mással, akkor más miért viselkedne jól velem. Nem jó, ha túl nagy az elvárásom, mert csak csalódás érhet.

   A kisnyulamban sose csalódtam… Lehet, hogy egyetlen egyszer történt ez meg, de ez a vesztét okozta. Ugyanis mikor kiderült, hogy kisfiú, akkor én nagyon elkeseredtem. Kis ideig föl se fogtam, és be kell vallanom, hogy majdhogynem nem is érdekelt, hogy mi lesz vele, de ez az érzés egy nap alatt elmúlt és nagyon megbántam utána, hogy úgy viselkedtem.

   Már tudom jól, hogy hullócsillag volt az életemben. Rövid ideig boldogítottuk egymást, de minden együtt töltött perc érték volt. Ahányszor ölembe vettem és megsimogattam és ő reszelni kezdett jó hangosan, mindezek a közös időtöltések örökre belém ivódtak. Ha akármikor lenne új nyuszim, ami most szóba sem jöhet, akkor minden mozdulatában az én kis Bikimet fogom keresni. Tudom jól, hogy egyetlen volt a sokból és megismételhetetlen. Csak négy hónapig volt velem, de ez a négy hónap nagy nyomot hagyott az életemben. Megtanultam tőle, hogy milyen módon, hogyan kell szeretni és szeretetet adni. Megtanultam az őszinteség fontosságát, és az ártatlanság iránti áhítat felfoghatatlan örömét éreztem, ahányszor engedelmesen simogattatta magát. Néha picit félénk volt, de nem tudom, hogy miért. Talán tőlem sosem félt, mert próbáltam mindig a kedvében járni.

   Sok élőlény volt az életemben, volt vadkacsám, csibém, teknősöm, kutyám, de egyiküknek sem adtam ilyen önzetlen szeretetet, egyikük iránt sem éreztem ezt a felelősséget, egyiküket sem féltettem így, bár tudva halálának körülményeit, lehet, hogy nem vigyáztam rá eléggé. Még jobban kellett volna féltenem. Emlékeimben a mi barátságunk örökre élni fog. Nem tudom, hogy piciny lelke hol lehet, de biztos, hogy ő is szeretettel gondol rám. Nagyon szerettük egymást. Olyan tiszta volt szegény pici nyuszim és ártatlan. Az az állatorvos, aki az ivartalanítást végezte, őt inkább nevezzük kuruzslónak, tehát neki fogalma sincs, hogy mit vett el tőlem. Úgy éreztem, hogy Biki a gyerekem. Ha már kisbabám nem lehet egy darabig, akkor legalább lett volna egy kis kedvencem.

   Már az is érdekes és csodálatos volt, ahogyan a keresésére indultam. Május közepén elkísértem férjecskémet Miskolcra. Már útközben kitaláltam, hogy egy nyuszit szeretnék, akit Bikficnek fogok nevezni. Különleges érzés volt, mert még egyik állatomnak sem határoztam meg előre a nevét és nem is gondoltam, hogy ő lesz a kedvencem. Kimentünk az egyetemre, a férjem beült egy órára, de én már előre jeleztem neki, hogy mi a szándékom, a férjem nem gondolta komolyan. Ahogy ő bement az órára, én rögtön nekiindultam életem egyik nagy kalandjának, mely Biki megtalálásáról szólt. Fölszálltam a buszra, majd a főutca környékén leszálltam. Nagyon nehéz volt a keresgélés, talán két órát is igénybe vett, hiszen a szokásos állatboltban nem is volt nyuszi. Azt még nem tudtam pontosan, hogy lógófülű legyen vagy ne, nem volt határozott elképzelésem. Annyit tudtam komolyan és határozott módon, hogy szeretnék egy kis barátot. A főutcán is végigmentem. Már a férjem órájának is vége lett, fölhívott telefonon, én kétségbeesve mondtam, hogy nem találom Bikficet. Valóban nagyon elkeseredtem. Majd elmentem egy nagyobb üzletbe, ahol a legfelső emeleten megtaláltam az én egyetlen és utánozhatatlan Bikimet. Két nyuszi volt a ketrecben, de ő tetszett igazán, mert volt valami a tekintetében. Szép volt, ártatlan és teljes tisztaságában nézelődött ott, ahogyan a Teremtő megteremtette. Alázatos volt és aranyos, rögtön megszerettem. Még a kereskedő is csodálkozhatott, amikor rögtön megvettem. A férjem is nagyon csodálkozott, mikor beért az üzletbe és meglátott minket egy padon ülve, Bikficet pedig egy doboz alján ücsörögni. Isten teremtménye csodálatos és lenyűgöző volt számunkra. Rögtön elvittük a kis aranyosat Lillafüredre, ahol kicsit kivettük a dobozból, fényképeket készítettünk róla. Még csak kis piheszerű szőrzete volt, nem volt erős fedőszőrzete. Már ekkor tudtam, hogy ragaszkodni fogunk egymáshoz. Este, mikor hazavittük, akkor egy kis dobozban alukált, de másnap a férjem vett neki egy ketrecet, mely nem volt túl nagy, de annak a pici nyuszkónak épp elegendő. Minden kezdet nehéz, de a szívembe, lelkembe oly hamar beférkőzte magát ez a pici állat. Annyira jóleső érzés volt, mikor hozzám bújt és éreztem, hogy szüksége van rám. Szeretete jeléül megnyalogatta a mellkasomat, vagy a karomat. Jó volt érezni szívének dobbanását. Nem tudtam, hogy ez a kis műszer egyszer megállhat, bár sokszor féltettem. Hogy mitől is? Attól, hogy megeszi a szőnyeget, a huzattól, a túl melegtől, bizonyos táplálékoktól. Kezdetben azt gondoltuk, hogy kislány.

torpenyul_tortenet_01_bikfic-225x300  

   Az egyik hétvégém az öcsémmel elmentem Miskolcra ketrecet venni neki, ugyanis a kisketrecet hamar kinőtte. Szép, nagy ketrecet sikerült választanom. A ketreccel kezdődött minden. Az elhanyagolt szobám életre kelt. A ketrece fölé falvédőt tettem, majd az elhanyagolt szobát elkezdtem berendezni: vettünk kanapét, melyre a kis Biki szeretett fölugrani, ha pedig kihúztuk, akkor kaparta alattunk a szőnyeget. Ő mindig kitalált valamit, vele nem lehetett unatkozni. Lehet, hogy sokan úgy vélik, hogy egy nyúllal nem lehet mit kezdeni, ez nem így van. Olyan törődést igényel, melyet semmilyen más állat. Ha nem voltunk vele, hiányoztunk neki és szomorú szemekkel figyelte, mikor megérkeztünk és szeme fölragyogott, mikor megsimiztem és kiengedtem a ketrecéből. Gyakran, ha tanítottam és iskolában voltam, akkor nekem is hiányzott ő, sokat gondoltam rá. A hétvégéink is megváltoztak: sokat foglalkoztam a kis kedvencemmel, figyeltem minden mozdulatát, teljesen kézhez szoktattam. Május 15-én vettem a kicsi nyuszimat, nyáron készültünk a férjemmel Olaszországba nyaralni. Ennyi idő alatt oly mértékben hozzám szokott, hogy Biki is és én is éreztük, hogy nehéz lesz a búcsú. Minden percben az vigasztalt, hogy újra láthatom, nem olyan, mintha meghalna. A szüleimre bíztam az utazás idejére. Anyukámtól minden nap kaptam róla hírt, ezért nagyon hálás voltam neki. Ő is tudta, hogy mennyire szeretem. Hazatérve sok új berendezést hoztam Itáliából a lakásba, de Biki szobája már szépen be volt rendezve, ezért a saját szobánkba tettem a többségét. Egyébként a mi szobánkba is szeretett bejönni.

   Nagyon emlékezetes pillanatok, mikor fölugrott a kanapéra hozzám, majd viháncolva a kisasztalra, majd tovább valamelyik fotelbe. Csintalan kis ugróművész volt. Szeretett kifeküdni kényelmesen, mintha strandon lett volna: két lábát hátra vetette, ilyenkor a férjem mindig filozófus nyúlnak nevezte, mert olyan tekintete volt, mint aki a világ nagy dolgain gondolkozik. Volt olyan is, hogy beült a számára legkedvesebb sarokba és felfújta magát, mint egy túzok. Ha ilyenkor megzavartuk simogatással, akkor sem volt haragos. A simogatást akármilyen testhelyzetben nagy örömmel vette. Érdeklődése határtalan volt: szeretett bemászni a szekrény mögé, ilyenkor nehéz volt kiszedni, néha még azt is hittük, hogy beszorult oda. Alomcsere alkalmával jó lehetőség nyílt az ilyen rosszalkodásra, bár bújócska helyett néha figyelte minden mozdulatomat, hogy jó kis fészket készítek-e neki. Arra nagyon hamar rájöttünk, hogy szüksége van búvóhelyre, ezért egy délután készítettem a férjemmel egy régi fiók részeiből és egyéb faanyagokból kisházat a kisnyuszinak. Ide nagyon szeretett bebújni, mert biztonságban érezte magát. Ahogy mondtam, én is féltettem mindentől, de mulatságosan a férjem is, mert ő félve merte kinyitni az ablakot és viccelődött, hogy azért, mert a végén bejön egy sas és elrabolja. Érdekes volt Biki és a férjem kapcsolat. Kezdetben talán csodálkozott a nyuszi iránti érzéseimen, vagy akár féltékeny is lehetett, majd ő is nagyon megkedvelte, ragaszkodott hozzá, hiszen minden reggel ő engedte ki a ketrecből és esténként ő zárta be. Én nem akartam bezárni, mert nem szerettem volna, ha Biki megutál emiatt. Különös kis csapat volt a mi hármasunk. Annyit tudok, hogy nagyon hiányos a mikrovilágunk nélküle, ő tette teljessé. A férjem is megszerette a nyulászkodást, magát a foglalatosságot. Amíg volt Biki, addig nem éreztem a magányt, mert mindig volt valaki, aki miatt érdemes volt hazamenni, mert várt rám, ugyanis a férjem tovább volt a munkahelyén, mint én. A halála óta gyakran elképzelem amint ott áll az ajtó résénél és várja, hogy belépjek rajta és fölvegyem az ölembe. Magam előtt látom a pamat farkát, lógó fülecskéjét. Az embereket meg tudta különböztetni, mert nagyon jól érezte, hogy én vagyok az anyukája, a férjemet nem tudom, hogy kinek tekintette, de vele például tréfálkozni szeretett. Gyakran elszaladt előle, mikor meg akarta fogni, nekem engedékenyebb volt. Egyetlen alkalommal sem gondoltam, hogy a Bikivel való foglalkozás unalmas, kellemetlen, felesleges, fárasztó. Felelős voltam valakiért, akitől rengeteg szeretetet kaptam. Milyen lenne az életem, ha őt nem ismertem volna meg? Nagyon hiányos, ez biztos.

   Azon a bizonyos napon nem tudtam vele annyira sokat foglalkozni. Elhatároztuk, hogy szeptember 4-én kiheréltetjük egy vidéki kisvárosban. Az orvosról jó dolgokat hallottam, ezért mertem bevállalni. Délután 6-ra vittük Bikit, nem gondolta, hogy utoljára tarthatom ölemben kis kedvencemet. A doktornő kijelentette, hogy mint minden műtétnek, ennek is megvan a kockázata, de ezt egyetlen mondatra szűkítette. Nem árulta el, hogy még sose műtött nyulat, ami elég valószínűnek tűnt. Őszintén a mondatától én nagyon megijedtem, de mivel nem fokozta semmivel az ijedelmemet, ezért mertem vállalni. Pedig nem igaz, hogy nem látta a doktornő, hogy mennyire szerettük azt a kis állatot, hiszen mielőtt beadta a szurit, ott simogattuk, dédelgettük. A szuri beadása előtt egy könyvből kb. 10 percig tanulmányozta, hogy hogyan is kellene csinálni az altatást, majd mókásan kijelentette:

– Nahát, ennek a majdnem két kilós nyúlnak annyi kell, mint egy 30 kilós kutyának.

Mi csak csodálkoztunk, de minden oly hirtelen történt, hogy nem tudtam átgondolni a dolgokat. A szuri már benne volt, majd 3 perc múlva kiterült tőle a nyuszim.

Bevitte műteni, mi kint vártunk. Kijött és bejelentette:

– A műtét jól sikerült, viszont a szíve nem bírta az altatást. Nagyon gyenge lehetett a szíve. – mondta.

   Meghűlt bennem a vér, jó volt, hogy ültem. Borzongás fogott el, majd ömlöttek a könnyeim, ahogyan csak lehet. A doktornő igazán elnézést nem kért, inkább meglepődött, hogy a „kísérleti nyúlon” nem jött össze a műtét, mert nagyon gyenge volt a szíve. Remélem, hogy utólag bevallja magának, hogy mekkora hibát követett el, hogy túlaltatta.

   Nagyon nehéz volt az az estém, egész este sírtam, éjszaka is, másnap alig tudtam elmenni dolgozni. Bikit eltemettük. Már másfél hónap telt el a történések óta, de ha eszembe jut az az önfeledt boldogság, amit akkor éreztem, amikor vele lehettem, akkor elfog a sírás.

   Bikivel való barátságomat azért írtam le, hogy minden állatot szerető ember tanuljon belőle. Ha igazán szeretsz egy állatot és rettentően félted, akkor ne vidd tapasztalatlan, hozzá nem értő állatorvoshoz, mint amilyen ez vidéki állatorvos. Nézz körül otthonod környékén, ha pedig nem találsz megfelelő orvost, akkor vidd el addig, ameddig a pénztárcád megengedi, hogy olyan végezzen el rajta bármilyen műtétet, aki a kis állat és gazdája lelkét is látja és nem csak tárgyként, eszközként néz mindkettőre. A doktornő el sem tudja képzelni, hogy mekkora fájdalmat okozott. Azóta vettem új nyuszit, aki nem lógófülű, de nem szeretem annyira, de róla is folyamatosan azt álmodom, hogy a földben van, vagy a földből kell kiszednem. Miért kellett ennek az orvosnak maradandó fájdalmat okoznia? Miért nem vallotta be önmagának, hogy képtelen kiherélni a kisnyulamat? Az ember ne vállaljon el olyan munkát, amihez nem ért! Ez olyan, mintha egy kéményseprő eljönne vízvezeték-szerelőnek, aztán másnap úszna a lakás. A maradandó károkat ki fogja pótolni? Neki hol lesz a büntetése? Mikor fog megbűnhődni? Bár ez a felelőtlen hozzáállás úgyis jelzésértékű. Nemsokára megkapja méltó büntetését, remélem…

Az oldalak bármilyen tartalmi elemének felhasználásához a szerző előzetes írásos engedélye szükséges! ©2008